1
In stopim k oknu.
Že se je stemnilo, avtomobili se ustavijo in peljejo dalje.
In se začne:
Na drugi strani ceste gori luč v železničarskem kontrolnem stolpu,
Tam stoji fant, ki vedno žvižga, pri odprtem oknu.
Gledava se, bolje rečeno, jaz gledam njega,
Ne vem, a vse bolj sem gotova v obstoj dveh točk,
ki uspeta daljavo ujeti v lok …
majhen zvočni lok prekriža tirnice,
ko se spomnim, da so pregnali zvon v Tobolszk,
»toda šele potem, ko je pretrpel telesno kazen,
ki so mu jo naložili: odrezali so mu uho, iztrgali obraz,
se pravi njegovo stran, in izruvali jezik iz ust.«
2
Točke daljave, ki me objemajo,
se premikajo, in to tako ljubko,
da je vse kot ples, ples pesnic,
ki se obračajo, obračajo, zdaj desno, zdaj levo
3
naj le bo tako ljubko,
kajti ko se pojavijo, med pozibavanjem obkrožijo
mesto, odrejeno pesmi, mesto, kjer Manuel Alcantara,
špansko-francoski književni prevajalec, med iskanjem ravnotežja
na zemeljski krogli, na njihovo prošnjo
z levo roko izmeri, koliko prstov
znaša razdalja med dvema prsnima bradavicama:
resnica je ta, da dve roki in tri, tri roke in en prst,
in da to še ni vse, kajti Manuelova, z mandljevim oljem
negovana roka tu in tam zdrsne, ker
misli na pesnice, razdaljo napolni želja,
njegova roka pa se odpravi v Pariz, od tam v Budimpešto,
potuje sem ter tja med Budimpešto in Moskvo, Berlinom
in Amsterdamom, Amsterdamom in Berlinom,
na okensko steklo zapišem: potovanje
4
in tedaj je treba že iti, pustiti to sobo tukaj,
okno, sesti na vlak ali si priskrbeti denar za
letalsko karto ali kaj takega,
pesem, recimo, napisati tudi pesem, le da precej pozneje,
na neki drugi točki, do tedaj je lahko ta ali ona beseda še zakrita
kot tvoje telo z mojimtelesom, njeno s tvojim, moje z njegovim
5
ko se ples spet obrne
in je pesem končana, se spet razširi vonj po sladkem mandlju,
na papir lahko sede tudi muha,
in od koderkoli prideš, dokler pripadaš prijazni druščini
udeležencev praznovanja, lahko izbiraš potovanje
prek vrstic ali na hrbtu muhe, namazane z mandljevim oljem,
potuješ, kamor hočeš, iz Talina
v New York ali Lavantsko dolino
6
res je tudi, da sta bili med pesnicami dve,
rojeni na isti dan, a ne istega leta,
in da na tisti strani, kjer je O. prvič brala C.-ino pesem
triinštirideset let pozneje, pesem prav nič ne zakrije,
tako da lahko popolnoma sledimo vrsticam Christine:
»Dragi – kaj je to – kar kmalu mine,
in se da prijeti, ne da bi povzročilo bolečino,
in ali potem, če zamudimo cvetni prah, vonj
ali le občutek včerajšnjega dne, ostane še kaj?«
Zamudimo negibnost, tudi negibnost zvona,
ki je raznesel vest o uboju prestolonaslednika,
mine, namreč »spet se bo pojavila potreba po obsojenem:
ob stran mu bodo pribili novo uho,
noter pa prilepili nov jezik.«
Spet se bo pozibaval levo in desno
ter razlegal daleč naokoli
7
za slovo v Lavantski dolini slišimo zvon,
v direndaju udeležencev praznovanja
se z magnetno močjo svojih čutov
pojavi tudi Christine,
tam, kjer triinštirideset let pozneje
ponavlja v razponu dveh tonov:
»prišle bodo živali, velike, mračne živali,
vanje se bomo naselili, ker tako kriči njihova glava,
v njihovi notranjosti je tema, stvari sveta
so le medsebojni trki,
sunki od ene točke do druge – potujemo! –»
»nekdo odznotraj potem zakliče: -- potujemo--!«
iz madžarščine prevedla Marjanca Mihelič
1
így állok az ablakhoz.
Már besötétedett, az autók megállnak és elindulnak.
Ekkor kezdődik el:
A túloldalon fény világít a vasúti irányítótoronyban,
és a fiú, aki mindig fütyül, ott áll a nyitott ablakban.
Nézzük egymást, csak én nézem őt,
nem tudom, de az már biztos, hogy van két pont,
amely a távolságot ívbe fogja,
kis hangív keresztezi a síneket,
amikor eszembe jut, hogy Tobolszkba száműznek egy harangot,
„de csak miután elszenvedte a reá kiszabott
testi büntetéseket is: levágták a fülét, kiszakították az arcát,
azaz oldalát, a nyelvét is kitépték."
2
A távolság pontjai, amelyek körülvesznek engem,
mozognak és most olyan kecsesen,
hogy tánc, költőnők tánca a minta, az,
ahogy ők forognak, forognak jobbra, forognak balra
3
legyen csak így kecsesen,
mert ők megjelennek és ringó járással körbefogják ezt
a versnek rendelt helyet, ahol Manuel Alcantara,
spanyol-francia műfordító a földgömbön egyensúlyozva,
kérésükre megméri bal kezével,
hány ujjnyi is a két mellbimbó között a távolság:
az igazság az, hogy van két kéz és három,
három kéz és egy ujj,
és ez még nem minden, mert
Manuel mandulaolajjal ápolt keze csúszkál és attól is,
hogy a költőnők körében gondol rá, a távolság megtelik
vággyal, keze elindul Párizsba, onnan Budapestre, ide-oda
Budapest és Moszkva, Berlin és Amszterdam,
Amszterdam és Berlin között,
és az ablaküvegre írom: utazás
4
és akkor már menni kell, itthagyni ezt a szobát,
és az ablakot, vonatra ülni, vagy repülőjegyre
pénzt szerezni, vagy ilyesmi,
a verset, mondjuk a verset is megírni, csak sokkal később,
egy másik ponton, addig elfedhető még egyik-másik szó,
ahogy testemmel, tested, testeddel teste, testével testem
5
majd ebből a forgásból is,
amikor elkészül a vers és az is édes mandulaillatot áraszt,
akár légy ülhet a papírra,
és bárhonnan is érkezel, amíg az ünneplők kedves társaságához
tartozol, választhatsz, hogy a sorokon, vagy a mandulaolajos
légy hátán járod be, amit lehet Tallinból New Yorkba,
vagy Lavant völgyébe
6
és igaz az is, hogy a költőnők közül úgy vannak ketten párban,
hogy egy napon és nem egy évben születtek,
és azon az oldalon, ahol O. előszőr olvassa C. versét
negyvenhárom évvel később, a verset épp semmi sem fedi el,
hiánytalanul követhetők Christine sorai:
„Kedves - mi az - hamar elmúlik,
meg lehet fogni anélkül, hogy fájdalmat okozna,
és marad-e azután valami, mint ha virágpor, vagy illat,
vagy csupán a tegnap érzetét mulasztja el?"
A mozdulatlanságát, ahogy a harangé is, amely a trónörökös
meggyilkolását adta hírül, elmúlik,
mert az „elítéltre később szükség lett: új fület kovácsolnak rá,
új nyelvet akasztanak belé."
És jobbra-balra ingva megkondul
7
ahogy búcsúkor Lavant völgyében is hallani a harangszót,
Christine is megérkezik, az ünneplők zsivajával együtt belép,
az érzékek mágneses erejével, oda, ahol negyvenhárom
évvel később két hang ívéből ismét:
„állatok érkeznek, nagy sötét állatok,
amelyekbe beszállunk, mert úgy üvölt a fejük,
és odabent a sötétség, a dolgok, a világ dolgai csak ütközések,
lökések egyik pontról a másikra - utazunk! -"
mert „azután azt mondja odabent valaki: - utazunk-!"