Eszék-Esseg-Osijek
V tujem mestu – doma.
Med razstreljenimi zidovi hiš
ogoliš v kamen.
Razpoke te obdajajo kot letnice v lesu.
Obledela stoletja barvajo glasove.
V nahrbtniku vlečeš to pokrajino
kot polž svojo hišo,
kjer je »jaz« »ti«:
od pesmi do pesmi
nevidno izhodišče,
kjer – pa čeprav v izpraznjenem
jutranjem centru Osijeka –
za trenutek najdeš samega sebe.
(Ali sem le brskal po smeteh.)
Obraz ti je sestavljen iz mozaika,
če ga preveč zribaš,
poteze zabriše tvoj poraz.
Zašit iz koščkov časa
se ozre nazaj iz izložbenega okna,
za njim se huli bolečina,
v njenih sledeh fantom nostalgije,
podmolklo se oglasi,
brska po režah.
Vreme je, da kreneš,
zamrmraš,
idemo
kući,
ali
domov, v kukutyin*
(kot če bi spregovoril v nič,
rekel sem: rad bi šel domov.)
Ob slovesu
zaslutiš, kaj zapuščaš.
Potem greš proti znanemu
zvoku novega občutka,
veš, da
smrt telesa
preživi samo njegova senca,
kot topljenje
topel, črn sneg.
Iz madžarščine prevedla Gabriela Gaal.
Eszék – Esseg – Osijek
Idegen városban – otthon.
A házak szétlőtt falai közt
kővé csupaszodsz.
A repedések évgyűrűkként vesznek körül.
Kopott századok színezik a hangokat.
Hátizsákban cipeled e vidéket,
mint csiga a házát,
ahol „én” az „te”:
versről versre vándorló
láthatatlan kiindulópont,
melyben – akár Eszék
kiürült hajnali központjában –
egy pillanatra magadra lelsz.
(Vagy csak szemétben kurkásztam.)
Mozaikból áll össze az arcod,
ha túlsikálod,
vonásait eltörli kudarcod.
Idő-darabokból összefércelve
visszapillant a kirakatüvegből,
lopakodik mögötte a fájdalom,
nyomában a nosztalgia fantomja,
sunyin megszólal,
turkál a résekben.
Vreme je da kreneš,
mormolod,
idemo
kući,
v
agyis haza, kukutyinba
(mintha semmibe szóltam volna,
mondtam: haza szeretnék menni.)
Búcsúzáskor
sejted meg, mit hagysz el.
Majd elindulsz az új érzés
ismerős zaja felé,
tudván,
a test halálát
csupán árnyéka éli túl,
akár az olvadást
a meleg, fekete hó.
