Običaj je že, da se ravno takrat,
ko se začnem kopati, prismoliš
k meni v kopalnico, češ zdaj imaš potrebo,
da ne moreš pomagati, in že sediš
na školjki.
Obzirno počakam, da opraviš (zraven
kvečjemu diskretno pljuskam po vodi),
neopazno povoham po zraku,
umiješ si roke, odideš,
čim hitreje, da me ne bi preveč motila
(kar ostane znotraj, ostane znotraj, takšne
so danes kopalnice).
Sprva se smehljam v sebi,
poglej, kakšna odkritost raste
tukaj med nama,
lepo, takšen sem, pred mano lahko
tudi to, prav nič mi ni tuje,
kar je človeško,
čeprav bom ob prvi priložnosti
pospremil tvojo nujo in prošnjo
s prizanesljivim nasmeškom: “a že spet zdaj?”,
na koncu pa zavpil: “Zakaj serješ
vedno ravno takrat, ko se kopam?
Kam sva prišla!”
Ampak ne misli, da sem res jezen, četudi
sem bil v besedah precej osoren,
pravzaprav se jezim samo zaradi tega,
ker nimava ločenega vécéja (beden svet),
pa me kmalu tudi to več ne zanima.
Vesel sem tega - saj mi verjameš,
kajne?
Danes ne gledam več,
kako seže tvoja roka za papirjem,
kako se stegneš nazaj in nekaj časa tipaš za njim,
pogledam stran in strmim v ploščice,
pa ne zato, ker me ne zanimaš),
danes te ne bom več gnjavil, ali te je
X poljubil oziroma ali mi boš to kdaj
priznala,
pustil ti bom skrivnosti, če jih imaš,
gledam te bolj od daleč, še bolj
čudovita se mi zdi tvoja postava,
v mojih očeh si postala bolj človeška,
bolj daljna in ženstvena, seveda ne samo zaradi vécéja,
pa vendar se mi je nekako v tistem trenutku razodel
tudi smisel tega, in sicer, najsi je bilo
ali bo kar koli
in bova, vsega naveličana,
skočila s prvim na vrat na nos,
enkrat jaz, drugič ti,
da bo skratka tudi takrat
med nama nekaj brezčasnega,
saj te že zdaj kot kakšen obseden pesnik
iz vsega nasploh in vsega tvojega
na novo ustvarim vsak dan znova.
iz madžarščine prevedla Marjanca Mihelič
Úgy szokott lenni, hogy amikor éppen fürdeni kezdek,
te bekéredzkedsz hozzám a fürdoszobába, hogy neked most kell,
nem tehetsz róla, s már ülsz is a kávára.
Illedelmesen végigvárom (esetleg diszkréten pancsikolva) a folyamatot,
észrevétlenül bele-beleszagolok a levegobe,
te kezet mosol, majd kimész, mindent gyorsan, sokáig ne zavarj
(ami bent marad, bent marad, máma ilyenek a fürdoszobák).
Eleinte mosolyogtam magamban, hogy né, micsoda oszinteség virágzik itten
közöttünk,
szép dolog, ilyen vagyok, elottem ezt is lehet, semmi sem idegen tolem sem, ami
emberi,
de legközelebb “már megint most?”-tal fogadtam szégyenlos mosollyal eloadott,
sürgeto kérésedet.
“Miért szarsz mindig akkor, amikor fürdök?” - kiáltottam végül, idáig jutottunk,
de ne hidd, hogy haragszom, még ha morcosan is adtam elo mindezt,
tulajdonképpen csak azon bosszankodtam, hogy miért nincs külön a vécé
(nyomorult világ),
de már ezen is túl vagyok.
Örülök ennek az egésznek - ugye, elhiszed?
Ma már nem nézem, hogyan kap kezed a papír után, hogyan nyúlsz hátra és babrálsz
egy ideig,
félrenézek, a csempét bámulom (s nem azért, mert nem vagyok kíváncsi rád),
ma már nem faggatlak, megcsókolt-e X. vagy csak soha nem akarod bevallani,
hagyom a titkaid, ha vannak, s messzebbrol nézve rád, tisztább alakodban csodállak,
te emberebb, távolibb, nobb lettél szememben, persze nem csak a vécé miatt,
de valahogy akkor rémlett fel elottem annak az értelme is, hogy bármi lesz is, és
bármi volt, és ha mindent megunva én egyszer téged, te engem, fuvel, fával,
szóval még akkor is, valami idotlenség van már közöttünk,
és én már, mint valami mániákus költo, mindenbol, mindenedbol újra- és
újraköltelek.
